Fortuna, ha kegyeibe fogad

Oly sokszor fohászkodunk szerencséért, ha egy nehéz helyzetben találjuk magunkat, vagy, ha nagyon szeretnénk elérni valamit az életben, de olybá tűnik, hogy saját erőnk, tudásunk nem mindig elég a teljesítéséhez.

De gondolunk-e komolyan a szerencsére, mint olyanra, akarjuk-e igazán, ahogyan őseink tették, vagy csak elfogadjuk, ha véletlenül sikerül valami és a szerencsétlenségünket okoljuk, ha valami nem?

Ezen manapság nem sokan gondolkodnak el, ha pedig mégis foglalkozik valaki a saját szerencséjének alakulásával, az a legtöbb esetben csak babonából, esetleg a hiedelmek miatt teszi.

Vissza a gyökerekhez

Ha valakit babonásnak tartanak, arra vagy vicces, bolond, habókos és egyéb jelzőket aggatnak, vagy csak messzire elkerülik, mert roppant idegesítőnek tartják a viselkedését. Mind ismerünk babonás embereket, és mind ismerünk babonás embereket, akik a fentiek közül valamelyik tábort erősítik.

Ha visszagondolunk nagyszüleink korára, de gyakran konkrétan nagyszüleinkre is akár, rögtön beugrik az az embertípus nekünk is, aki mindennapjait a babonához igazítva élte. Felelevenedik szemünk előtt, ahogy keresztet vetett, ha nem szeretett volna hasonló helyzetbe kerülni, mint póruljárt ismerőse, ahogy köpött, ahogy sót szórt a háta mögé, ahogy lekopogott valamit fa felületen, és még hosszan sorolhatnám.

Gyakran, ha eszünkbe jut egy szólásmondás, amit a szerencséhez köthetünk, megmosolyogjuk, hogy mennyire ismert a szófordulat, amit még nagyszüleinktől ismerünk, az eredetéről mégis mit sem tudunk.

A Nyelvészet és a Folklór találkozásánál

Pedig a legtöbb szállóige, szólás vagy közmondás a mindennapi használatban lévő élő nyelv része, és annyira beépült a kommunikációnkba, hogy a hiedelmek, és minden szerencsével kapcsolatos hitek megfakulásával mégsem kopnak ki az emberek közötti kommunikációból.

Ismerjük és használjuk ezeket a szófordulatokat, utalásokat teszünk rájuk, mégsem foglalkozunk már eredetükkel, pedig nem csupán érdekesség gyanánt kellene visszatekintést tennünk anyanyelvünk múltjára és nemzeti hagyományainkra, hanem értéket kell őriznünk azáltal, hogy konkrétan tanítjuk a szólások eredetét a következő generációknak.

És, hogy miért is lenne ilyesmire szükség? Mert mi magunk bizonyítjuk nap, mint nap, hogy ezek a szólások fontos örökségünk, éppen azzal, hogy használatban vannak és nem hagyjuk kikopni az egymás közti kommunikációnkban.

De elkalandoztunk. Térjünk is vissza a babonás emberekhez!

Ha van kihez fohászkodni

Babonás öregeink a megfakult emlékeink olykor vicces figurái, pedig bölcsességet, életismeretet, a sors kiszámíthatatlanságát és a sors irányíthatóságát tanultuk el tőlük, amikor hiedelmeik szerint, gyakran valami babonás dolgot csináltak, esetleg mások számára viccesen vagy megmagyarázhatatlanul viselkedtek.

Pedig a hagyományokat és babonáikat nagyszüleink sem maguk találták ki. Ők is ősi kútból merítkeztek, az ő tudásuk is régi, sőt, sokkal régebbi tudásból eredeztek. Olykor több ezer évre visszamenőleg.

Az istenek kegyeibe férkőzni nem is olyan egyszerű dolog

Hogy honnan eredeztetjük ma történelmileg a szerencsét? A legtöbben az ókori Róma hitvilágára és Fortuna istennőre gondolnak, ha a szerencse eredetét kutatják. És igazuk van, mert a ma általunk ismert és használt jelképek és nyelvemlékek az ókori Rómához és a hosszan fennálló birodalomhoz köthetők.

Hogy teljes legyen a kép, feltétlenül ki kell térnünk a hitre, főleg a régi vallásokra, azok között pedig az ókori rómaiak szokásaira és olyan hagyományaira, melyek idővel elterjedtek és, jó római szokás szerint, beépültek a leigázott vagy beolvasztott területek népeinek életébe, mindennapjaiba és gondolatába is.

A zsákmányolt mitológia

Fortuna, Jupiter főisten legidősebb lánya, a szerencse járásáért felelős isten volt az ókori Róma idejében, és, mint olyan, mindenkori imák és fohászok fogadója, sorsok eldöntője, nevét mindenki áhítattal és reménnyel rebegte, vagy dühtől vakon káromolta.

A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy Fortuna istennő nem Római találmány, hanem eltanult, esetleg zsákmányolt fogalom, jelenség, beépített mitológia. Közismert a rómaiak stratégiája, ami más népektől átvett és beépített dolgokkal kapcsolatban gyakran felmerül. Fortuna istennő személye sem kivétel ez alól.

Az emberi sorsok alakítója

Fortuna eredetéről csak annyit tudni, hogy neve valószínűleg az etruszk Vortumna latinosított változata, ami “évente forduló lányt” jelent, utalva ezzel a mezőgazdaságban az évi termésre, és annak mindenkori kiszámíthatatlanságára.

Más történészek, néprajzosok, úgy gondolják, hogy Fortuna eredetileg görög, Tükhé megfelelője.

Régen, amikor az ismereteik még hiányosak voltak a természet törvényeiről, az emberek hajlamosak voltak a szerencse szeszélyeinek betudni az aszályos időszakokat, vagy akár a túl sok esőzést is.

Így, ha kedvezett az időjárás és a termény bőséges volt, Fortuna kegyeibe fogadva érezték magukat, ha pedig éheztek, magukat okolták az események rosszul alakulásáért, mert vagy nem imádkoztak és áldoztak eleget Fortuna istennő tiszteletére, vagy úgy gondolták, hogy egyenesen magukra haragították az isteneket, akik éhínséggel sújtottak le rájuk.

A sokszínű istenség

Nevének számtalan ragadványa maradt fenn, mely azt mutatja, mi mindenhez kötötték jóságát, illetve kedvezőtlen hangulatát. Ezek közül néhányra hátha ráismerünk.

Fortuna…

• Annonaria - szerencse a termésben,
• Primigenia - az elsőszülött szerencséje,
• Redux - a szerencsés hazavezető útra utal,
• Muliebris - a női szerencsére tett utalás,
• Victrix - a háborút eldöntő szerencse,
• Privata - valaki saját szerencséjét jelenti,
• Virgo - szűz kéz szerencsét hoz.

A szerencse valóban forgandó?

Fortuna jelképezi a sors kerekét, ami állandó forgásban van. Hol fenn, hol lenn, az emberek sorsa a változás kedvező vagy kedvezőtlen kimenetelén múlik, amiért mindig Fortuna volt felelős az ókori hitvilág hiedelmei szerint. A szerencse kerekét befolyásolni nem bizonyult kis feladatnak. Rengeteg fohász hangzott el a sok évszázad alatt, ami mind Fortuna füleit kereste és megannyi áldozat és felajánlás erősítette a személye köré épített kultuszt.

Mégis, Fortuna kedve kifürkészhetetlennek bizonyult, kegyeit nem osztogatta túl bőkezűen a szeszélyes istennő. Lehet, hogy ebbe is apjára ütött? Sosem derült fény erre, az emberek mégis tisztelték, haragjától pedig mindenki rettegett.

De mit kínált a bőségszaru?

További jelkép a bőségszaru, mely minden Fortuna ábrázoláson megtalálható. Ez a bőségszaru, általában egy méretes bika szarvából készült, és minden földi jóval van megtöltve. A hóna alatt, vagy ölében tartva, az istennő gondoskodik arról, hogy ebből az edényből a táplálék mindenkihez eljuthasson, mintegy dédelgeti, óvja azt.

Ebből a bőségszaruból szeretett volna mindenki “markolni” egy keveset, amikor imájával, áldozat bemutatásával az istennő kegyeibe vágyakoztak, igyekeztek bekerülni.

A kénye-kedve szerint…

De az, hogy az istennő kegyeibe fogadta-e a híveket, mindig is attól függött, hogy kedve éppen milyen volt aznap. Kiszámíthatatlansága miatt sokszor bizony meg is haragította a hozzá hiába fohászkodókat, így szentélyeit gyakran meg is gyalázták, nevét pedig káromlások közepette emlegették mérhetetlen csalódottságukban a plebsz egyszerű tagjai.

Nem úgy a nemesek, a kiváltságosok. Rájuk ugyanúgy vonatkozott az istennő megbízhatatlansága, kiszámíthatatlan hangulata, de ők inkább próbálták viccesen elkendőzni a csalódást, igaz, őket nem is sújtotta olyan súlyosan, ha egy fogadás vagy terv mégsem hozta meg a várt eredményeket.

Egyes egyedül, de szabad akarattal

Ma már nem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, hogy megszemélyesítsék a szerencsét magát és annak sem, hogy ennek felelősségével konkrét személyt felruházzanak. A ma embere magára maradt, régi istenei elhagyták, mindenért saját döntéseit okolja, illetve a csillagzatot, ami alatt született.

A szerencsét kovácsolni lehet a mai hit szerint, vagy beleszületni, szerencsétlenségünkből pedig kimászhatunk, ha összeszedjük magunkat - tartja a mai felfogás. Minden bennünk dől el, a saját sorsunk immáron csak rajtunk áll vagy bukik.